„Fontos, hogy tiszteletben tartsam azt a valakit, aki húsz évvel ezelőtt voltam”

Verebes György Munkácsy Mihály-díjas festőművész, Érdemes Művész 2003 óta a Szolnoki Művésztelep vezetője. Autonóm művészeti munkássága mellett művészetszervező tevékenysége is kimagasló. Legújabb, Szóma Széma című sorozatából április elején nyílt kiállítás a Széphárom Közösségi Térben. Ennek apropóján az alkotói pálya főbb stációiról, és a legújabb képciklusról is beszélgettünk.

Képiró Ágnes: – Szakértelmiségi családba születtél, orvos szülők gyermekeként. Hogyan vezetett az utad a művészi pályára?

Verebes György: – Egészen fiatalkori szerelem a rajzolás. A családból senki nem foglalkozott képzőművészettel hivatásszerűen. Nemcsak a szüleim, a nagyszüleim is orvosok voltak, minden adott volt ahhoz, hogy orvosi pályára lépjek. Édesapámnak volt egy nagyon gyengéd próbálkozása, hogy afelé tereljen. Nagyon szép és tiszteletreméltó hivatás, de semmiféle elementáris vonzalmat nem éreztem a szakma iránt. Sem a bátyámban, sem bennem nem merült fel az orvosi pálya víziója. Ez leginkább a kreatív hajlamoknak köszönhető. A zenei és a vizuális véna is megvolt a családban, annak ellenére, hogy azzal hivatásszerűen nem foglalkozott senki, ugyanakkor bennünk kicsúcsosodott, és azt eredményezte, hogy a humán szférában maradtunk.

Képiró Ágnes: – Ha jól sejtem, nyitott, általános műveltséget támogató közegben nőttél fel.

Verebes György: – Ez abszolút igaz. Egy többezer kötetes könyvtárban nőttem föl, és a bátyámmal megkaptuk a kiképzést gyermekkorunkban mindenféle alapismeretből, ami egy olyan táptalaj volt, melyből könnyű volt táplálkozni és elrugaszkodni – a mai napig használom.

Képiró Ágnes: – Megvan az emlékeidben, amikor első alkalommal úgy érezted, hogy a képzőművészet a te utad?

Verebes György: – Én rajzoló gyerek voltam. Minden létező rajzpályázatot megnyertem, annak ellenére, hogy formabontó módon működtem a rajzórákon, de ez teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez így nekem jó. Én már akkor eldöntöttem, hogy ezzel fogok foglalkozni, mert éreztem, hogy ez a dolgom. Középiskolás koromban már a helyi amatőr egyesületekkel kiállítottam, de képzésem semmiféle nem volt, mert vegyi szakirányú, reál középiskolába jártam. A szülővárosomban, Zentán ez állt a legközelebb a hagyományos értelemben vett gimnáziumi képzéshez, ugyanis amikor középiskolába jártam, akkor gimnázium nálunk nem létezett. Egy nagyon erős reáltudományos képzésben részesültem, ez a szemlélet is hasznosnak bizonyult, felébresztette bennem az egységlátás igényét és a módszerességet. Az érettségi után például automatikusan felvételt nyertem az Újvidéki Egyetem vegyi technológiai karára. Ezzel később nem éltem, mert a művészeti vonal erősebb volt.

Kétségekkel és küszködésekkel telt az első tanév, ugyanis korábban soha nem rajzoltam élő modellről. Az első év vége felé úgy éreztem, hogy lehet, hogy ez nem az én utam, mert bekerültem egy olyan szakmai közegbe, ahol nem tudtam azt teljesíteni, amit korábban megszoktam saját magamtól.

Képiró Ágnes: – E kétségek feloszlatásában – ha jól sejtem – nagy szerepet játszhattak a mestereid és a hallgatótársak.

Verebes György: – Első évben Eszik Alajos volt a mesterem, másodévben Nagy Gábor, utóbbinak az első ötös osztályzatomat is köszönhetem, amit a szakmai munkára kaptam másodévben azzal, hogy az mennyiségileg kevés, de ha ezt így folytatom, akkor jó lesz. Ekkor dőlt el végérvényesen, hogy nekem van helyem ezen a pályán. Nagyon fiatalon, 19 évesen kerültem be a főiskolára. Ebben az életkorban az ember művészeti szempontból, pláne azzal a háttérrel, ahonnan én jöttem, még nem annyira érett, hogy releváns döntéseket tudjon hozni a saját életvitelével vagy a saját életpályájával kapcsolatban. Az a fajta természetes naivitás, ami bennem működött akkor, rengeteg lendületet adott, de számos dolgot késleltetett is a pályámon. Összességében azt eredményezte, hogy semmibe nem szaladtam bele felkészületlenül. Valahogy körülöttem minden mindig időben történt – az én személyes ritmusom szerint –, mert mindig akkor jöttek az alapvető váltások, amikor már fel voltam rá készülve. És ez mind a mai napig így van.

Képiró Ágnes: – Elsősorban a festészeti munkásságod ismert a széles nyilvánosság előtt. Mikor volt a váltás a festészet és a grafika között?

Verebes György: – Alapvetően nem volt váltás. Egyrészt a csoporttársak miatt maradtam a grafikán, másrészt kellően lusta voltam ahhoz, hogy belemenjek egy szakirányváltás nehézségeibe a főiskolán. Én ott bekényelmesedtem és eszembe sem jutott onnantól kezdve festészet felé orientálódni. A festészeti ismereteket a főiskola után kellett megszereznem, saját kútfőből, mester nélkül –, de szerintem ez jót tett, mert nagyon keményen megdolgoztam érte. Persze sokat láttam és szakmai közegben mozogtam, de nem volt senki, aki szakmai szempontból fogja a kezem.

Képiró Ágnes: – Azt a közel tíz évet, amely a művészdiploma megszerzése és Szolnokra érkezésed között telt el, hogyan jellemeznéd?

Verebes György: – 1992-ben végeztem a főiskolán. Akkor kezdődött a jugoszláv háború. A kilencvenes évek egy kalandos időszak volt. Azt kell mondjam, hogy veszélyesen éltem. Nagyon sok időt töltöttem Kecskeméten az Alkotóházban, aztán több irányból oldottam meg a megélhetésemet. Klubokban zenéltem, tervezőgrafikai cégnél is dolgoztam, portréztam sok éven keresztül Magyarországon és külföldön is. Meg tudtam oldani később, hogy ebből kiszálljak. Ez egy nagyon érdekes tapasztalat volt. A zenélés éjszakai élettel is együtt járt. Ezt szüntette meg a Szolnokra való megérkezésem, ami egy nagyon helyes döntés volt, én valóban egy minden szempontból nomád életet éltem korábban.

Képiró Ágnes: – 2002 óta élsz és alkotsz a Szolnoki Művésztelepen, amely vezetésed alatt ismét felvirágzott, miközben a művészeted is egyre szélesebb körben ismertté vált.

Verebes György: – Azzal, hogy én Szolnokon tettem le a voksomat, semmi egyebet nem kellett kiirtanom az életemből, ami addig is jelen volt benne. Csak azok a dolgok tűntek el szépen fokozatosan, amelyek az ember életkorával előre haladva egyébként is eltűnnek. Szolnokon kiteljesedhetett az a fajta elemi felelősségérzet, ami bennem mindig is megvolt. Onnantól kezdve elkezdtem a Szolnoki Művésztelepért dolgozni, nem a saját pályámért. Én nem a saját karrieremet építettem, hanem a művésztelepét, és a művésztelep és az én pályám története, mint egy DNS-spirál, elkezdett összefonódni. Ebben semmiféle szándékoltság nem volt, csupán szerettem volna jól működni látni, amit csinálok, és ez a Szolnoki Művésztelep volt.

Valami olyan elementáris dolog van itt, ami formálja az embert, előhívja az emberből a tiszteletet, az alázatot a hagyomány felé fordulva, és ezzel együtt annak az elemi igényét, hogy ezt a hagyományt folyamatosan meg kell újítani, ahhoz hogy élni tudjon. Olyan ez, mint táplálni egy növényt napról napra, aminek a gyümölcsét utána leszeded és akkor már te táplálkozol belőle belőle. Az én szememben a Szolnoki Művésztelep egy élőlény. Egy élő, nyitott dolog, egy szerveződés. Ha úgy adódna, le tudnám rajzolni, vagy meg tudnám festeni, mint egy önmagából sarjadó, szárnyait kiterjesztő, óvó lényt: egy géniuszt. Én ennek a géniusznak a szárnyai alatt működöm, és próbálom a vállammal megtámasztani a szárnyakat.

Képiró Ágnes: – Mostanában új képcikluson dolgozol, ami nem is annyira új, mert szerves kapcsolatban van a korábbi sorozataiddal. Több kiállításod is nyílik idén, ahol az új anyagot mutatod be.

Verebes György: – Azon művészek sorába tartozom, akiknek önazonosnak is kell maradni, de folyamatosan meg is kell újulni. A forradalmi szakításra a korábbi énemmel nincs szükségem. Fontos, hogy tiszteletben tartsam azt a valakit, aki húsz évvel ezelőtt voltam, minden butaságával és hibájával együtt. Mert volt valaki akkor, aki hordozta ezt a tudatot, és van most valaki, aki hordoz egy olyan tudatot, ami majd húsz év múlva is működni fog. A szembejövő feladatot, amit te hívtál elő a korábbi cselekedeteiddel, azt tisztességgel el kell látnod és örömet kell találni abban, ahogyan azt megoldod. Számomra a festés is ilyen. Vártam-vártam, hogy el tudjak kezdeni egy olyan kifejezési formán dolgozni, ami ugyanaz, de mégis más. Én már rábíztam magam a saját festményeimre: festessék meg ők saját magukat velem, mert ők megmondják, hogy mit akarnak.

Képiró Ágnes: – Ha ez verbalizálható, mi az a gondolat vagy üzenet, ami emögött a képciklus mögött rejlik?

Verebes György: – Ahogy az ember teste felett múlik az idő, a test koordinálása nehézkessé válik. 60 éves kor felé közeledve a testben való létezésnek megjelennek a saját nehézségei, nyűgjei, ezzel együtt bizonyos félelmek, szorongások is. Ez a sorozat ennek a kifejeződése is, azért is kapta a Szóma Széma címet, ami egy klasszikus görög megfogalmazás, nagyon leegyszerűsítve a test börtönét jelenti. Az embernek fel kell ismernie, hogy az, aki ő maga, az nem a testtel azonos. A test mint egy jármű működik, amit időnként meg kell olajozni és fel kell készíteni az embernek magát arra, hogy egy idő után ez a jármű fel fogja mondani a szolgálatot. És addig viszont lehet futtatni a testet, ki lehet hozni belőle mindent, és a testtel együtt a testet körülvevő világ, ami valójában az én saját teremtett világom, az fokozatosan el fog halványulni. Erre fel lehet készülni, és ezt a testet úgy kell használni, hogy a legtöbbet kihozzuk belőle, ahogy lehetséges. Ez a sorozat ennek a test-lélekállapotnak az átélése.