Kovács Zita - Titánok földjén

2016 június 08Hozzászólások (0)

Verebes György kiállítása elé
Elhangzott  a Borbás Mihály Bemutatóteremben,  2016-ban Hévízen

A történelem minden korszakának vannak előzményei – semmi sem igazán kezdet. Bár az ókori görög szellemet a keleti kultúrák készítették elő, az európai vagy az egyetemes művészet folytonossága mégiscsak a görögöknél kezdődött: azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedeztek bennünket, felfedezték az embert. Míg a keleti népek vallásaiban istenek és állatok még riasztó összevisszaságban embertelenül óriási arányaikkal keveredtek egymással, a görögök isteneiket már emberformában ábrázolták – így mint isteneik, egész kultúrájuk emberszabású lett.Hérodotosztól tudjuk, hogy antropomorf valóságukban Homérosz és Hésziodosz alkotta meg az első isteneket. Minthogy az ember leginkább a megformált valóságot érzi létezőnek, Hérodotosz mondását úgy kell érteni, hogy Homérosz és nyomán Hésziodosz adott formát a görög isteneknek: az addig formátlan ős démonoknak, akiket az archaikus görögök kígyók, kövek, tüzek alakjában imádtak, ők látták el a plasztikus, jellemüknek és hatalmi körüknek megfelelő emberi alakkal, és ez az általuk megalkotott forma a görögök szemében azontúl – ahogyan Verebes György művészetében ma is – máig érvényes maradt.

Hésziodosz egyik fő művének, a Theogóniának szereplői, az ősi istenek és titánok öröktől fogva élnek: az Éjszaka, a Kháosz; Gaia, a Föld; Uranosz, az Ég; Erebosz, a szörnyű alvilági sötétség; és Erósz a szerelem. Uranosz uralmát megdöntötte fia, Kronosz, az idő, Kronoszét pedig az ő fia, Zeusz. Zeusz alakította ki ezt a kozmoszt, ezt a világmindenséget, amelyben az ember él, az ősi, barbár kozmoszok után a rend és „okosság” világát. A világ az időtlen őslétből ezzel átlépett a történelembe.

Homérosz istenei ma alszanak. Verebes György talányos titánjai a mozdulatlanság pózában pihennek. Nem a szabadság és az erő tág lélegzetvételével, hanem a féken tartó erő nyomasztó súlyával nyugszanak burokba zártan a mi időnk időtlenségében.

Verebes György titanikus ikonjai kultikus jelek, archaikus, lecsendesített, megfagyasztott pillanatképek. A megmerevedett kép és gondolatsorok a kompozíció, a színek és formák egymáshoz egyre szorosabban illeszkedő ritmusába, tömbjébe zárva, mintegy valamiféle védelmet, álarcot biztosító páncélzat mögé húzódva, egyetlen összefüggő, már-már szétbonthatatlan szövetet alkotnak.

A művek nem fogalmaznak meg definíciókat – a felismerés és a megismerés élménye a szemlélőnek van fenntartva: a Theogóniában formálódó világ szimbólumai csak képzeteket közvetítenek. Ha a képzeteket megértjük, a szimbólumok elfelejtődnek. A képek, színek és formák gondolatokat közvetítenek. Ha a gondolatokat befogadjuk, a képek elhalványulnak, eltűnnek előlünk. A művész ezzel a különös módszerrel invitál, vagy inkább provokál bennünket a játékra: csak azok, akik halat fogván meg tudnak feledkezni a hálóról, érdemesek arra, hogy a művek mögé láthassanak. „Szállj le önmagad mélyébe, mint egy kútba, s változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést!”- biztat a művész.

Bár nyilvánvaló, hogy Verebes György titanikus arcképei, gesztusai egyéni mitológiájának részei, a művek önálló életre kelve mégis valóságként kényszerítik ránk magukat. Olyan valóság szereplőiként, amelyet homályos és bizonytalan érzéssel sokan hordozunk magunkban, s amelynek létéről képzeletünk, vágyaink, szorongásaink, félelmeink szavakkal nehezen kifejezhető örömeink tanúskodnak. A művész annak ad formát sajátos nyelvén, sajátos módján, ami testetlenül, forma és színek nélkül hullámzik bennünk. Formát ad és egyben kiemel, nemcsak az alkotó kéz formaképző gesztusával, hanem a figyelemfelkeltés intő mozdulatával is, mintha csak azt akarná sugallni, hogy ezek a különös lények, ezek a különös mozdulatok, gesztusok valóban a mi földi, emberi világunk cselekvő részesei, részei lennének. Mindegy, hogy alvó, eltűnőben lévő tüneményekről, vagy kézzelfogható kézmozdulatokról van szó, hiszen az ember gondolati és érzelmi szférájában olykor így, olykor úgy vannak jelen. Verebes György ezt a különös érzést, a hétköznapinál sokkal tágabb valóságot keríti nekünk körül, s a peremvidékekről hoz ajándékba időről-időre egy-egy újabb arcot, kezet, mozdulatot.

Verebes György archaikus ízű világképe – művészileg bármennyire hitelesen megidézett is – mégiscsak egy 21. századi művész kezében ölt formát, aki, miközben a valóság szuggesztív benyomását kelti, elhitetve, hogy bensőséges, antik misztériumok részesei, tanúi vagyunk, játékos, ironikus mozdulattal a jelenre irányítja figyelmünket. Verebes György tisztában van azzal, hogy a kultúra bölcsőjéhez kötődő nosztalgia a 21. század művészetében újra és újra felbukkan, ugyanakkor azzal is, hogy e nosztalgia igaz, bensőséges, ám gyorsan tovatűnő pillanatokkal ajándékozhatja meg napjaink más ritmushoz, más „misztériumokhoz” szokott emberét. A halhatatlanság a titánok fölénye a rövid életű emberekkel szemben, de a halandóság az emberek fölénye az istenekkel szemben – ám éppen ez ad komolyságot, fényt és árnyékot, valódi színeket és szabadságot, súlyt az emberi gondolatoknak és tetteknek. Mert az ember súlyával szemben az istenek halhatatlanok – ám éppen ezért súlytalanok.


Új bejegyzés