A belülről épülő látvány

2017 április 30Hozzászólások (0)

Medvecky Attila interjúja Verebes Györggyel a Magyar Fórum 2017. évi 16. számában jelent meg

(...) Idén Munkácsy-díjjal tüntették ki. Gratulálunk hozzá! Kapott Supka Magdolna -díjat és Kaposvári Gyula -díjat is. Mit jelentenek a hivatalos elismerések életében?

–Nagyon jól esnek ezek az elismerések, bár alkotás közben nem arra gondolok, hogy díjakat kapjak. Sosem kértem meg senkit, hogy terjesszenek fel kitüntetésre. Ezt a habitust otthonról hoztam. Délvidéken, Zentán születtem, s annak idején, mikor a Képzőművészeti Főiskolára jártam, már működött a Derkovits-ösztöndíj, s arra én „külföldiként” soha nem pályáztam. Később kiderült, hogy meg is kaphattam volna az ösztöndíjat, de azt hittem, hogy erre nekem nincs jogalapom. Visszatekintve, talán jobb is volt így, mert az esetleges kudarcok alól eleve felmentettem magam. Az ön által felsorolt díjak, pályám közben „találtak rám”. Van, akit a kritika, mást a dicséret motivál. A kritikákat is tudom hasznosítani, de ha elismerésben részesülök, az természetesen nagyon megtisztelő, és még jobban elkötelez. Nem tartanám méltányosnak, ha egy ilyen díj után kevesebbet alkotnék, pihennék, mondván, elértem már valami lényegeset.

Akik szeretik a képeit, mást várnak el egy Munkácsy-díjas művésztől?

–Ezt nem tudom megítélni. A Kaposvári Gyula-díjat és a Supka Magdolna-díjat művészeti és közéleti tevékenységemért kaptam. Az előbbit nem kizárólag művészek kapják, hanem akik Szolnok kulturális értékeinek létrehozásában, megőrzésében és terjesztésében kimagasló tevékenységet folytatnak, illetve folytattak. A Supka Magdolna-díj pedig különösen kedves számomra. Supka Magdolna szellemiségét tovább vivők kapják ezt az elismerést. A díj névadója a XX. század magyar művészettörténetének egyik óriása volt, sokrétű intellektus. Személyesen ismertem őt, és nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra a díj, amihez hozzájárult munkámnak az a része, ami a Szolnoki Művésztelep és általában véve az országos képzőművészeti közélet szervezését jelenti. A Munkácsy-díjat azonban az alkotó munkáért ítélik oda, ami különösen értékessé teszi ezt az elismerést a számomra, hiszen azok az üzenetek, amik az ember legmélyebb belső tartalmaiból erednek, leghitelesebben ezen a csatornán keresztül jutnak el a környezethez. A közéleti tevékenység nagyon fontos és pótolhatatlan, de feltételekhez igazodik, míg az alkotóművészet számomra tisztán képviseli azt, amit az emberről, a szellemről, lélekről, értékről gondolok. Ez a díj egy erős visszaigazolása annak, hogy az üzenet hiteles, a képek, amiket készítek pedig igazak. Egyszóval örömteli és megnyugtató érzés, hogy tudhatom: jó úton járok, és nem vagyok egyedül.

Két délvidéki orvos szülőnek lett két művészcsemetéje

Említette, hogy Zentáról származik. Délvidéki orvoscsaládba született. Nagyapja alapította a város korházát. Sok orvost ismerek, akik szeretik főleg Wagnert és, vagy a jó rockzenét. Felmenői vonzódtak a művészetek iránt?

–Én is ismerek olyan orvosokat, akik rajonganak a zenéért, valószínűleg lehet valami átfedés a két hivatás között. Apai ágon jelentős a zenei elköteleződés, de a családomban nem volt képzőművész, kivéve anyai nagybátyámat, aki bár kiváló mérnök volt, mégis nagy tehetsége volt több művészeti ágazatban, de nem volt hivatásos. Én a magam részéről a festészet mellett zenélek is, míg a bátyám hivatásos zeneszerző, író, költő és dramaturg. Így két orvos szülőnek lett két művészcsemetéje. Az azonban biztos, hogy mikor kisgyermekként elkezdtem rajzolni, nem volt előttem a családban semmilyen minta. Autodidakta módon képeztem akkor magam, nem is tudatosan, hanem sokkal inkább azokból a sikerekből táplálkozva, amivel a zentai közösségben középiskolásként rajzaimmal és képeimmel elértem.

Többen mondják, hogy a művészek is képesek gyógyítani, ha nem is a testet, hanem a lelket. Mert nem mindegy, hogy a szobámban milyen festmények, szobrok vesznek körül, s a színek is befolyásolják lelki állapotunkat.

–Ez teljes mértékben igaz, s ezen a területen látom leginkább a művészet fontosságát. Hiszen a művészet alkalmas arra, hogy tudatunkat, érzelemvilágunkat megtisztítsa, nemesebbé tegye. S ez nem csak a lelki, de a fizikai állapotunkra is kihat, mert az egész embert kell gyógyítani. Szerencsémre olyan családban nőttem fel, ahol szüleim és nagyszüleim az orvosi hivatásra esküdtek. Lelkiismeretesen végezték munkájukat, és azt a közös vonást, amit ön említett az orvosi és a művészi hivatásban, ők is érzékelik. Magam is főleg olyan képeket festek, amiknem elsősorbanaz aktuális társadalmi problémákra koncentrálnak, nem is figurázzák ki korunk paradoxonjait, hanem sokkal inkább tudatunkra, érzelmi állapotunkra hatnak, és ezáltal a lehetséges, rendezettebb tudatállapotokat igyekeznek megjeleníteni.Azt az irányt, amerre nekem is, és szerintem mindannyiunknak haladni kéne. Vannak, akik ezt szép, harmonikus, rendezett kompozíciókkal érik el, engem pedig megtalált egy olyan tematika, ami máig nagy hatással van rám. Szeretek nagy felületekre festeni, és ez a témavilág éppen alkalmas rá.

Melyik sorozatról, témáról beszél?

–Az Alvó titánok festménysorozatról.

A titánok a görög mitológiában Gaia és Uranosz gyermekei, az istenek második nemzedéke. A mitológia volt az ihlető?

 

–Nem, hanem mitológiai párhuzamot találtam egy képi megjelenítésen. Egy szokásos barokkos ízű, nagyméretű félig táj jellegű, félig absztrakt képet festettem. Másnap, mikor felkeltem, megláttam benne egy sejtelmes arcszerű formát. Ez annyira lenyűgözött, hogy félretettem ezt a festményt, és mikor Szolnokra költöztem, akkor újra elővettem, és elkészítettem a képet, tökéletesítettem az arcot. Ez az érzés szinte titáni erejű volt, és a nagyméretű vásznat uralta ez az arcszerű forma-táj – innen a cím. Természetesen ismerem a titánokról szóló mítoszt. A titán szó hallatán általában valami pusztító erőre gondolunk. Számomra viszont olyan hihetetlen erő-potenciált jelent, ami rendezésre vár. Értelmezésemben a titáni lét a koordinálatlan erő területe- mikor egy buja vegetációban kertet építünk, s új minőséggel ruházzuk fel a táptalajt; így kezelem én is ezt a fogalmat a saját festményeimmel kapcsolatban.

 Még jó ideig „küzdök” a titánokkal

Ezeknek a titánoknak arcuk van, de nincs tekintetük. Talán a tekintet által túlzottan reálisak lennének?

–Ha nyitott szemeket, tekinteteket festenék, akkor ezek óriásposzterek lennének. Azt kívánom érzékeltetni, hogy ezek az arcok eredetüktől fogva ekkorák, ez a természetes méretük. Nem emberi arcok, egyének arcai, még kevésbé portrék, még akkor sem, ha eleinte használok konkrét személyi vonásokat, melyek aztán átíródnak. Tehát mindenféle egyénieskedést nélkülöznek a festés közben, és reményeim szerint a befogadás során is. Azért is adtam a képeknek olyan címeket, amik lehetséges, vagy már megvalósult tudati, érzelmi állapotokra utalnak. Ha tekintetük lenne, nem lehetne őket behelyettesíteni saját magunkkal. Amikor festem, akkor ezek az arcok, kivétel nélkül az én arcaim, és csak abban az esetben érem el velük a kívánt hatást, ha a néző is ugyanazt gondolja. Arcok, de mégis valamilyen belső antropomorf tájlenyomatoknak érzem ezeket a képeket, még akkor is, ha látványszerűek. Ennek oka, hogy a színkezelést úgy irányítom, hogy az arcok térszerűekké váljanak. A képeimben nincsenek grafikai elemek, sokkal inkább a színek terességével adok mélységet a festményeimnek. Így érem el, hogy arra késztessek másokat, „bújjanak be az arc mögé, s nézzék meg, milyen világ van mögötte.” Vagy, ami még furcsábban hangzik, megpróbálnák belülről kinyitni a lezáródott szemhéjat. Azzal a gondolattal is el lehet játszani, hogy ezek a szemek valaha is nyitva voltak, ismerik-e a kifelé nézés állapotát, vagy az csak ezután vár még rájuk. Létezik-e értékrendbeli rangsor a kifelé és a befelé nézés között? Az elmondottak olyan szellemi távlatokat nyitnak számomra, hogy ezzel a témával foglalkoznom kell. Még jó ideig „küzdök” a titánokkal, vagy hagyom, hogy „simogassanak”.

A Szolnoki Művésztelep több mint 100 éves működése alatt nem fogalmaztak meg művészi kiáltványokat. Sokkal inkább jellemző a környezettel, a város lakosságával való kapcsolat, együttműködés

Említette a befogadást. Mennyire törekszik arra, hogy képeit a nézők megértsék? A kortárs, modern művészeket többen azzal vádolják, hogy elefántcsonttoronyban élnek, nem érdekli őket a nézők véleményes, és szinte egymásnak festenek.

–Ez nagymértékben igaz, s művészet-szociológiai kérdés, aminek megvannak a gyökerei. Elég egyszerű lenne a fotográfia és a film megjelenésével magyarázni, hogy a festészet akkor távolodott el a reális, mindenki számára könnyen érthető ábrázolástól. Holott a XIX. századi fényképészek többsége festőművész volt. Egy festő számára az eszköz fontos, de másodlagos. A mondanivalónak, a belső tartalomnak kell az elsődlegesnek lennie, amiket természetesen befolyásolnak a módszerek. A kiindulás, a belső tartalom az, ami szinte érintkezési pont a Teremtővel. Az eszközhasználat pedig a belső tartalom megfelelő felruházása. Ebből a szempontból fontos az eszközhasználat, mert ha felismerek egy arcot a festményemen, akkor gyakran abba is hagyom a festést, mert onnantól már szinte manierizmusba mehet át az alkotás. Nem akarom túl szépre festeni őket, de lényeges, hogy mikor ezeket a képeket befejezem, akkor ők maguk tudjanak „működni”. Onnantól szinte önálló életre kelnek. Néhány évvel ezelőtt megjelent ebből a festménysorozatból egy könyv, ami nem szokványos katalógus, sőt a nevem a címlapon viszonylag kis betűkkel szerepel. A címe: Alvó titánok Verebes György szolnoki festményein. Ezt azért jelöltem meg így, mert ezeket a festményeket akkor kezdtem el készíteni, mikor Szolnokra költöztem. Ez a könyv tehát az Alvó titánokról szól és nem rólam, s jelzi, hogy igenis fontos a képek többrétegű befogadása. Lényeges, hogy azok is hozzáférjenek, akik a kortárs művészet különféle irányzatai, nevei, alkotói körei között nem igazodnak el. Sajnos eléggé kevesen érdeklődnek a kortárs magyar képzőművészet iránt. A kortárs képzőművészettel foglalkozók többsége pedig szakmabeli, művészeti író, vagy galériás. Úgy érzem, sokkal többen vannak, akik közelebb kerülhetnek azokhoz a szellemi tartalmakhoz, amiket a festmények révén közvetíteni szeretnék. Azt tapasztalom, hogy nem kell a festményeim kapcsán különböző stíluskategóriákkal foglalkozniuk a nézőknek, sem párhuzamokat találni más művészekkel, mert képeim anélkül is elérik a kívánt hatást.

A Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. Kezdjük az elsővel. A Szolnoki Művésztelepet a XX. század elején alapították. Mi volt az akkori célkitűzés, és ez mostanra mennyiben változott?

–Nagyon jó és érdekes kérdés. Egy spontán szerveződés hívta életre a Szolnoki Művésztelepet – vallom, hogy ennek az oka elsősorban a hely szellemében rejlett. Ez Nagybányára is igaz, de ott tetten érhető az iskolateremtő szándék. Szolnokon a helyszín varázsa, a város és vidéke, a tanyavilág, az emberi karakterek, a fényviszonyok, a Tisza volt az a domináns erő, ami a városra irányította a figyelmet. A Szolnoki Művésztelep történetének kezdete August von Pettenkofen neves osztrák festőművész nevéhez köthető, aki a XIX. század során hadifestőként először fedezte fel a szolnoki tájban, emberekben rejlő inspirációt. Szolnokon készített festményeit Európa-szerte kiállította. Hatására figyeltek fel a magyar művészek is erre a helyszínre, s egyre többen jöttek Szolnokra; eleinte nyaranta, s ahogy fokozódott az érdeklődés, felvetődött a megalapítás igénye. A Szolnoki Művésztelep több mint 100 éves működése alatt nem fogalmaztak meg művészi kiáltványokat. Sokkal inkább jellemző a környezettel, a város lakosságával való kapcsolat, együttműködés. Egyik anekdota szerint, amikor a két világháború között Fényes Adolf tavasszal megérkezett a városba, és a kávéház teraszán megitta első kávéját, akkor mondták a szolnokiak; megérkezett a tavasz, megjöttek a művészek. A lakossággal való bensőséges viszony a mai napig él. Amikor a Szolnoki Művésztelep jelenlegi működéséről esik szó, akkor olyan hagyományról beszélünk, amit úgy óvunk, hogy közben újítunk is. Nagyon erősen kötődünk ehhez a hagyományhoz. Hiszen a szolnoki az egyedüli magyarországi művésztelep, amelyik folytonosan működött – csak a II. világháború miatt szünetelt egy-két évig az alkotói tevékenység.

Jellemző valamilyen meghatározott stílus a művésztelepre?

 

–Semmilyen stílusbeli megkötés nincs – ha erre törekednénk, az kontraproduktív dolog lenne – , a kvalitás számít. Mára eléggé ismert a Szolnoki Művésztelep, és olyan művészek jönnek ide, akik hasonló szellemiséget képviselnek. Nálunk szuverén alkotók dolgoznak, akikre ugyanúgy hatással bír a környezet, a művésztelep, a kert levegője, a város illata, hőmérséklete, így nincs semmilyen stílusbeli programunk, mégis létrejön szinte önmagától az egység. A művésztelepünk csoportos kiállításai változatos, de egységes képet mutatnak. Természetesen jelen van a nyitottság, de azt hiszem elmondható, hogy a hely szelleme és a közösség ereje meghatározó.

A Szolnoki Művésztelep - Kert Galériában a délvidéki, és a határon túli magyar képzőművészetet rendszeresen bemutatjuk

A Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak csaknem 170 alkotó a tagja. Miért tartotta lényegesnek a társáság létrejöttét?

–A művésztelep és köre a város egyik legharmonikusabb, legbarátibb közege. A kiterjedt kapcsolatrendszer miatt döntöttem hat évvel ezelőtt a társaság megalapításáról, s már 170 tagot számlálunk. Olyan művészek alkotják a társaságot, akik szakmai, szellemi, baráti kapcsolatban állnak a művészteleppel. Célunk, hogy Szolnok olyan művészeti-kulturális centrummá váljon, amely országos és nemzetközi szinten is meghatározó. A Szolnoki Képzőművészeti Társaság éves seregszemléjének előzménye a Szolnoki Triennálévolt, amelyet több évtizeden keresztüla megyei tanács, majd önkormányzat finanszírozott, de később erre nem volt a megyének forrása. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk átmenteni ennek a rendezvénynek a hagyományát, és Pogány Gábor Benő szobrászművész barátommal elindítottunk egy biennálét. Először festészeti -grafikai, majd szobrászati seregszemlét szerveztünk. Ebből a két biennélából alakult ki egyfajta fúzióval a Szolnoki Képzőművészeti Társaság nagy kiállítása. Évente, októberben megrendezzük a „Képzőművészet Ünnepe Szolnokon”nevű projektet, kapcsolódva a Magyar Festészet Napjához. Ebben az időszakban számos képzőművészeti esemény zajlik a városban,az ünnep tetőpontja pedig az említettnagy tárlat, ahol 150-200 munkát állítunk ki, általában egy tágan értelmezhető téma köré csoportosítva. Ilyenkor több értékes szakmai díj is kiosztásra kerül.

Zentai születésűként tartja a kapcsolatot a délvidéki magyar képzőművészekkel?

–Természetesen, több szálon is. Egyrészt erőteljes kapcsolatot ápolok szülőföldem képzőművészeivel, sok barátom van. Rendszeresen részt veszek az otthoni művésztelepek életében is, és ha csak tehetem, kiállítok a Vajdaságban, és igyekszem a magyar képzőművészetet messzebbre is eljuttatni. Nemrég például a belgrádi Collegium Hungaricumban volt önálló kiállításom, amely szakmailag igen jól sikerült és ahova nagy örömömre több kollegám is eljött. Másrészt magam is törekszem arra Szolnokon, hogy a Szolnoki Művésztelep - Kert Galériában a délvidéki, és lehetőség szerint a határon túli magyar képzőművészetet rendszeresen bemutassuk, kölcsönös párbeszédet kezdeményezve így a külhoni területekkel.


Új bejegyzés