Küzdelemnek Véget Vető - Interjú a Magyar Szóban

2017 április 11Hozzászólások (0)

Gruik Ibolya írása 2017. április 10-én jelent meg

Verebes György Zentán született. A középiskolát is szülővárosában fejezte be, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika tanszékén diplomázott. Képzőművészeti munkái mellett könyvillusztrációkat és színházi díszletet is készít, több jazz- és világzenét játszó zenekarban zongorázik. 2003-tól a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. Az elmúlt években több szakmai művészeti díjat érdemelt ki. Legutóbb a március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából vehetett át állami kitüntetést: kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként Munkácsy Mihály-díjat kapott.

Verebes György úgy érzi, még mindig van följebb. És beljebb is van, a lélek és a tudat mélységeinek megismerésében.

Tudatosan vagy ösztönösen lettél képzőművész?

– Ösztönösen kezdem el rajzolni, a képzőművésszé válás már inkább tudatos volt. Végigrajzoltam a gyerekkoromat. Azt a hihetetlen fantáziavilágot és azt a tiszta lámpást, ami a gyerekekben világít, nem érdemes regulákkal szabályozni. Velem ez így történt, hiszen nem volt a családban senki, akitől elleshettem volna bármit. Hagytak kibontakozni. Középiskolás koromban azonban már kiállításokon szerepeltem, és akkor már tudatosan készültem erre a pályára, még ha nem is olyan módszeresen, mint ahogy ez egy nagyvárosi gyereknek megadatik. Részemről ez valamiféle romantikus elszegődés volt a művészethez. De talán éppen ennek a csiszolatlan tehetségnek köszönhetem, hogy fölvettek az Akadémiára.

Többszörös orvoscsaládba születtél, nagyapád a zentai kórház alapítója, szüleid sem művésznek szántak, aztán mégis ők segítettek, hogy megtaláld a helyed a képzőművészetben...

– A szüleim úgy gondolták, hogy ha bármilyen tehetség lakik egy fiatalban, az érték. Nyilván ők szívesen vették volna, ha az orvosi hivatást választom, de semmiféle nyomásgyakorlás nem volt a részükről. Ezt nagyon tisztelem bennük. Egyszer ültünk le apámmal erről beszélgetni, amikor elmondta, minden segítséget megadnának az orvosi pályához, amennyiben érzek elhivatottságot magamban. De talán éppen azért, mert láttam, hogy mivel jár, nem született meg bennem a vonzalom a gyógyítás iránt. Egy kicsit szégyelltem is akkor, mert igazán nagyra tartom az orvosi hivatást, különösen ahogyan azt a szüleimnél láttam.

Grafikusnak tanultál, aztán a festészet adott igazi otthont. Hogyan, miért váltottál?

– Ma már tudom, hogy a rajzoló ember és a festő ember két különböző szem, és két tudati mozgás van mögötte. A rajzoló ember jeleket ró. A rajz mindig a vonalból indul, elválasztja a felület egyik részét a másiktól. Ilyen értelemben sokkal közelebb áll az íráshoz, a szövegrajzoláshoz. Példának a japán kalligráfiát hozhatom föl. A festő ember teret lát, térérzetet állít elő a kétdimenziós felületen. Ez persze nem élt így bennem, nem fogalmaztam meg ilyen módon, de kezdettől fogva festő szerettem volna lenni. Mivel az Akadémián már betelt a festőművészi szak, ezért képgrafikára vettek föl. Második évben ugyan átmehettem volna festészetre, de akkorra már annyira megszerettem a rajzolást, hogy diplomázás után a művészképzőt is grafika szakon végeztem el.

A korai festményeim fölnagyított grafikák. A fénykezelésem, a felületeknek a festői fölfogása még a rajzoló ember tudati mozgása volt. Bő tíz év telt el, mire lassan rájöttem, hogy mit jelent festőként látni a világot.

Az Alvó Titánok-sorozat ebből a küzdelemből született?

– Az Alvó Titánokat megelőzte egy öt-hat éves periódus, amikor fölismertem magamban azt a látásmódot, ami térbe löki a látványt, ami képes a leghalványabb színárnyalatokban is mélységet és közelséget érzékelni, és ezt meg is tudja festeni. Volt egy látványélményem, amikor kinyílt a vászon tere. Ez után az erőteljes hatás után módszeresen dolgoztam azon, hogy ezt az élményt újra és újra elő tudjam hozni magamból. A látás és az érzékelés technikáját kellett kiélesítenem. Azóta pontosan tudom, mit jelent a festői szem, és ha megfelelően koncentrálok, egy valós jelenetbe, egy látványba is bele tudom hívni. Nemcsak képeken, hanem a filmkockákon is meglátom, fölismerem a jó operatőr festői szemét.

A zene és a festészet összhangban van a lelkedben... Nemcsak arra gondolok, hogy magad is gyakran játszol zongorán, a nyilvánosság előtt is, hanem arra, hogy ha megszólalnának a képeid, muzsikát hallanánk...

– A zene számomra olyan terület, ahol az érzéseimet, az érzelmeimet megtisztítom. Nemcsak úgy, hogy miniterápiaként kijátszom magamból ezeket az érzéseket, hanem a zene révén mélységesen gyönyörködöm a saját meghatottságomban, szeretetemben, fájdalmaimban. Ezt a festés ilyen módon nem tudja kihozni belőlem. Az ecset és a vászon erős tudati koncentráció, a jelenlétnek egészen másfajta intenzitása, mint a zene.

A Szolnoki Művésztelepet évek óta vezeted. Mit adott hozzá ez a műhely a pályádhoz?

– Az Alvó Titánok-sorozat itt született Szolnokon. Az első impulzus azonban nem itt ért, hanem jó pár hónappal korábban a Kecskeméti Alkotóházban töltött időszakom alatt, de Szolnokon kaptam olyan lehetőséget, hogy módszeresen elkezdhettem kidolgozni a Titánok tervét. Itt olyan szakmai miliő is körülvesz – és egy nem szorosan művészi tevékenység is –, ami hozzájárul ahhoz, hogy alkothassak. A Munkácsy Mihály-díjat a művészi alkotótevékenységemért kaptam. A Supka Magdolna művészettörténészről elnevezett elismerést a Szolnoki Művésztelep vezetőjeként vehettem át két évvel ezelőtt. Mindkét tevékenység fontos az életemben, és bennem nagyon szorosan összefüggnek.

Van még feljebb? Vagy inkább a tovább a megfelelő szó?

– Ha valami exteriorizált minőségről beszélünk, akkor igen, van följebb. Én a tökéletességre törekszem, amit jól szemléltet az Alvó Titánok könyvben olvasható mondat is. „A küzdelem a Titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.” Nap mint nap érdemes elgondolkodnom azon, hogy ki is az a Küzdelemnek Véget Vető. Az, aki győzedelmesen kerül ki a harcból, vagy az, akinek már szüksége sincs arra, hogy versenyezzen. Így vagy úgy, a küzdelmek kényszerének a meghaladni tudása az, ami az embert tudati szinten egyre magasabbra emeli. Még nem sikerült megfestenem a Küzdelemnek Véget Vetőt. Próbálkoztam már, de amikor megszületett a kép, egy titáni arc nézett vissza, és éreztem, hogy nem szabad ráerőltetnem a Küzdelemnek Véget Vető igényét. Óriási kihívás tehát, hogy megtapasztaljam életszerűen azt az állapotot, amiben megnyilatkozik előttem ez az arc. Folyamatosan meg kell hát teremtenem magamnak a lehetőséget a koncentrált alkotáshoz. És igen, van följebb, és van beljebb is.


Új bejegyzés